Barátságos, békés alaptermészetű, gyermekszerető, kitartó, megbízható,jó idegzetű, hűséges, engedelmes, kitűnően tanítható. Megjelenése erőt sugároz, magabiztos, kiegyensúlyozott, szereti a gyerekeket.Kiváló családi kutya és remek pajtás. Nemcsak kiváló szolgálati, mentő, kísérő, rendőrségi, katonai, őrző-védő kutya, de családi, hobbi kutyaként is kitűnő.(forrás: internet)
Ugye, ha ez olvasod, akkor nem feltétlen gondolnád, hogy ez a jellemzése egy rottweilernek?? Hiszen ezt a fajtát, annyi negatív marketing érte már, hogy csak ezen előítéletek alapján azonosítják őket. Pedig mennyi, de mennyi jó tulajdonsága van, és semmiben nem különbözik más kutyáktól, sőt a kis "porszívók" még inkább támadóak, mint egy jól nevelt rottweiler.
Pedig a rottweiler engedelmes, megbízható társ. Megfelelően kell tanítani, nevelni sok szeretettel, játékkal, határozott irányítással.
Barátságos, de határozott irányítás hiányában, megmutatja, hogy ki az „úr” a háznál. Főleg a kanok hajlamosak domináns viselkedésre, de következetes neveléssel, szocializációval, a dominanciára törekvés csökkenthető. Fő feladata, az őrzés-védés, gazdája biztonságáért akár az életét is adná. Egygazdás fajta, feltétlen engedelmességgel csak szeretett gazdájának dolgozik, de a családba beilleszkedve, többiektől is elfogad parancsokat. Saját területén belül megkérdőjelezhetetlenül ő az úr, azon kívül azonban megfelelő szocializációval tökéletesen nyugodt, agressziótól mentes. (forrás: internet)
Az Én életembe 1997. február 16-án költözött be Ő, az első rottweiler.
3 és fél hónapos volt akkor a kislány. Egy 4.emeleti lakásba érkezett, és hárman vártuk. Sok év után lett újra kutyánk, és, olyan aki a lakásban velünk él. Meg kellett ezt szoknunk, neki pedig minket kellett,és az új helyzetet megszoknia. Remek kutyus volt, pár nap alatt teljesen alkalmazkodott hozzánk, minta már régóta velünk élne, családtag lett. Egy balesetet leszámítva szinte rögtön szobatiszta lett. Okos volt, és engedelmes, iskolába is járt. Fél éves volt, mikor egy másik kutya megharapta a fülét, így ez volt az első (és sajnos nem az utolsó) alkalom, hogy műteni kellett, mert begennyesedett a füle.
Nap nem telt el anélkül, hogy Ő ne legyen velünk. Ez az élete során egyetlen egy alkalommal történt csak meg, amúgy minden percben velünk volt. Akkor beteg volt, megműtötték, kérdéses volt, hogy megmarad-e másnap reggelre, így nem tettük ki annak, hogy az orvostól hazacipeljük a frissen hasánál, fenekénél végig felvágott kutyát. Szomorúan jöttünk el az orvostól, alig aludtunk, és másnap rettegve közelítettünk az orvosi rendelő felé. Mikor megérkeztünk a rendelő elé, és kijött a rendelőből a doktor asszisztense, és közölte velünk, hogy a kutyus reggel megmorogta boldogok voltunk. ÉL!! Hát itt van, nem hagyott el minket, még akkor se, mikor éjjel az altatótól felébredt, fájdalmai voltak, nem tudta mi történt vele, és, hogy hol van. És, hogy mi hol vagyunk, miért hagytuk vajon el? Megvárt minket, reménykedett, bízott bennünk! Egy ketrecben volt. Fején a szokásos körgallér. Ahogy meglátott minket, felállt nyüszögött örömében, hogy mégse maradt magára, megjöttünk! A kis pici farokcsonkját a fájdalmai ellenére is riszálta, jött volna ki a ketrecből mindent sodorva. Büdös volt, mert bepisilt, véres volt, de ott volt, és a mienk maradt!! Ez már a második, ilyen jellegű műtétje volt, már egyszer ránk ijesztett 4 évesen. Akkor is a vecsési kutyadokink mentette meg az életét, ekkor ivartalanítva is lett. A második műtétje után még volt 2-3 kisebb műtétje, és onnantól kezdve minden nap rendszeres tisztításra, fertőtlenítésre szorult.(volt,hogy Ő maga kérte, hogy lemossuk). Ez semmiben nem gátolta a mindennapi életét. Sőt még jobban szeretett minket, még jobban bízott bennünk. Bárhova mentünk jött velünk, részt vett minden eseményen, ami csak velünk megtörtént. Nélküle nem történhetett velünk semmi. nem maradt el a szülinapi torta október 23-án, és a karácsonyi ajándékozásnál is tudta, hogy neki is van a fa alatt meglepi. Ő volt a főnök, a vezér, az egyetlen. Mindennek úgy kellett történnie, ahogy neki jó. De, ha mégsem, azt se bánta. Az autóban is mozdulatlanul végig ülte a 2, vagy több órás utat is, ha éppen tele volt a kocsi, és Ő nem tudott elheverészve feküdni, ahogy megszokta. Ha menet közben technikai szünetet kért, akkor ezt jelezte, egy vállra tett manccsal, vagy egy kutya puszival. Elviselte, szótlanul tűrte, ha kapott egy baseball sapkát, és szemüveget a fejére, ha bohócot csinált belőle a bugyuta gazdija, és ezért felöltöztette Őt egy kardigánba, meg rövidnadrágba, vagy ha mikulás sapkát kapott a fejére, ha jött a télapó.
Depressziós lett, mikor 2000. augusztusában 4 évesen kapott egy "kistesót", aki szintén egy rottweiler kislány volt. És, mint kiderült a törzskönyvekből a kislány az Ő unokahúga, a későbbi féltestvérének a leánya. A picike is kb. 3 és fél hónaposan került hozzánk. Hát ez is egy tündér volt. Igaz, más tulajdonságokkal rendelkezett, mint Ő, hiszen a második roti egy bújós, kedveskedő, simogatásra vágyó kutyus volt. Nehezen szoktak össze, pedig a pici nagyon vágyott rá, hogy szeresse a nagynénije. Sokat tanult tőle, és sokat rosszalkodott, rágott. Ha rongyot, vagy madarat látott akkor nagyon lelkes lett. Egy alkalommal sikerült a tyúkudvart is megritkítaniuk, mert ebben természetesen mind a ketten részt vettek. Az udvaron a cicáknak is szélsebesen kellett átsuhanniuk, ha épp arra jártak. A picink nem volt, olyan beteges, mint Ő, de 4 évesen betegsége miatt ivartalanítva lett "picike" is. Természetesen így most már ketten voltak a középpontban az életünkben. Születésnapi torták, karácsonyi ajándékok, simogatások, finom falatok mindkettőjüknek egyformán járt.
Felnőtt kutyaként mindketten tekintélyt parancsolóan néztek ki, ha kellett kieresztették a hangjukat is. Elvégre házat őriznek, még akkor is ha, a szobában külön szivacson szundikáltak, horkolásukkal túlharsogva a TV-t is. A ritkán látott családtagokat is megszerették, és nem felejtették el.
2007.augusztus 31-én majdnem 2 hónappal a 11. szülinapja előtt Ő sajnos elment. Nem tudott tovább a rákkal harcolni, még értünk sem. El kellett altatni. A kutyaszemekben lévő fájdalmat, éjszakai sírást nem lehetett tovább hagyni. A megszokott doktor bácsihoz vittük, aki ismerte, és megmentette az életét kétszer is. Mikor odaértem az orvosi rendelőbe, már vártak mindketten picivel az autóban. Ő megnyalogatta a kezem, majd bementünk a váróba. Amíg vártunk, egy kölyök labrador rosszalkodott, játszott a gazdijával. Szörnyű érzés volt ott ülni úgy, hogy tudjuk azt, hogy az a másik kis blöki boldogan távozik innen, míg mi már eggyel kevesebben fogunk kilépni a rendelőből, elveszítve VALAKIT. Ő sejtette, hogy mi vár rá, ezért nyugodt volt, nem vonakodott, ahogy mindig is tette, ha orvoshoz vittük. Megadóan lépett be a rendelőbe, ahol megkapta a szuriját. Ahogy szokott rögtön el is aludt, de most kimaradt a rázkódás, remegés. A kezem a feje alá tettem, ne verje be a fejét ha, összerogy a kövezeten. Elbúcsúztunk tőle, simogattuk, becézgettük, sírtunk a rendelő kövén fekve. Nehezen hagytuk ott. A lelkünk egy része vele ment.
A ketteske ezután egyeske státuszt kapott. Először nagyon hiányolta Ő-t. Nem tudta hol van a nagynéni, aki undokoskodott vele sokszor. Miután megszokta, hogy egyedül maradt, még több szeretetre vágyott, még jobban ragaszkodóbb lett, és még aranyosabb volt,mint amúgy is. 3 és fél évet volt egyeduralkodó, de egy napon hirtelen, és hihetetlenül gyorsan, és meglepően Ő után ment. Hát ez még fájdalmasabb volt, mint, amikor Ő elment. Hogy lehet ez? Reggel még semmi baja, sőt egy kicsit még jobban is van, mint az előző két hétben volt, mióta egy kicsit betegeskedett, mert állítólag allergiás! Akkor meg mi ez, hogy egyik pillanatról a másikra, miután elment az orvos egyszer csak elalszik????
Jó, jó, tudtuk, hogy öregszik. Oké, fehér volt a pofija, a szemöldöke, na de, olyan fiatalos kinézete volt még így is, ennyi idősen, akár egy fiatal kutyának. Akkor meg mi ez most, hogy nincs tovább?? És, úgy, mint Ő a picike is majdnem 2 hónappal a 11. szülinapja előtt 2011. március 16-án ment el! És vele ismét távozott lelkünk újabb szelete.
Zokogva, értetlenséggel a lelkünkben, fájdalommal a szívünkben temettük el a kertben, a kiásott gödörbe, az összeállított ládában, a saját kis szivacsával, takaróival. Üresség van mindenhol, és hiányzik valami, valaki, aki mindig ott volt kéznél, akit lehetett simogatni bármikor, akit lehetett szeretgetni, ölelgetni, és mindig, mindenhol ott volt. Most nem vár, nem örül, ha hazaérünk. Ha leszállok a buszról nem vár a kocsiban, nem jön reggel ébreszteni, nem akarja, hogy simogassák.
Hát nem, többet kutya nem kell! Ilyen nincs, hogy így hiányzik, hogy ez így fáj!
De lehet ezek után, úgy eltelnie napnak, mintha Ő, és picike nem is lettek volna, és, milyen jó volt, hogy voltak??? Neeeem, és nem is telt el úgy nap, hogy el lettek volna felejtve, és soha nem is lesznek feledve. A könnyek se szűnnek, ha Ő, és picike eszünkbe jut. Ketteske ott van még ma is a kertben, és már eltelt egy éve. Rohan az idő, de más szempontból viszont csak vánszorognak a hónapok, napok. Ő, és ketteske után várjuk hármaskát! Hármaska lesz az új Ő.
Már megszületett!!! Már itt van!! Igaz még az anyukájával, és a tesóival, és még nem tudja, hogy nagy feladata lesz, fájó sebeket kell gyógyítania, és, hogy mekkora elődök emlékeivel áll szemben!
Még nem tudja, mennyire várják valahol, és készülnek rá, hogy végre hazaérjen Ő is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése